Tamás Zoltán testnevelő tanár- edző emlékére

  Mélyen megrendítette munkaközösségünket testnevelő tanárunk- Tamás Zoltán- szerda- déli hirtelen halála. Diákjaink, tanáraink- egész munkaközösségünk- döbbenten áll a megfordíthatatlan sorscsapás előtt. Munkája teljesítése közben- testnevelési órán- sújtott le rá a végzetes pillanat.

  Példamutató munkaszemléletét, eredmény centrikus, áldozatos mindennapjait, csaknem négy évtizedes jelenlétét, meghatározó szerepét a zetelaki iskolai, sportélet és közélet színterén sajnos már nincs akinek megköszönjük.

  Elmúlását egy faluközösség gyászolja, emlékét tanítványok, szülők és munkatársak, barátok, ismerősök vigyázzák, őrzik.

Tamás Zoltán testnevelés-szakos tanár búcsúztatása

     Kedves és szeretett munkatársunk és barátunk,

Tamás Zoli !

Még mindig nem tudjuk, nem értjük: rémálom-e, vagy valóság az, ami a napokban történt veled, ami a napokban történt velünk.  A drámai események láncolata egy zavartalannak ígérkező áprilisi napon kezdődött a tavaszi szünidő, a húsvéti ünnepkör nyugodt és csendes megülése után. Az újrakezdésre, a találkozásokra vártunk.  A megkezdett munkával fokozatosan azonosuló lényünkre sújtott le a kegyetlen valóság: egyszerre ránkszakadt a baj, rémülten érkezett a hír, rosszul lettél, talán meg is haltál, munkád végzése közben, a sportcsarnokban, a tornaórán, délben, nem sokkal fél egy után.

És mi történt ezután ? Az első segítségedre érkező kolléganők könnyes szemei előrevetíttették a szomorú jövőt. Egy emberfeletti munkát végző doktornő és két szakavatott mentős hősies erőfeszítései sem tudtak visszahozni.

A körülötted lévő munkatársak tekintetében pislákoló remény lassan kihúnyt a percek múlásával és megtörtént az elképzelhetetlen, a felfoghatatlan: csaknem egy órai eredménytelen próbálkozás után megállapították a halált. A tornaterem padlóján megnyugvó tested immáron békében megpihent, lelked elhagyta eme földi létet és a csillagok felé indult. Magával vitte tavaszi örömünket, a találkozásokból fakadó mókázó kedvünket, a munkánk végzéséhez szűkséges frissen begyűjtött erőt, a kétségbeesés, a bánat fekete gyászát borítva szívünkre. Így vált szomorú szerdává mindannyiunk számára a Húsvét utáni újrakezdés első napja.

Megdöbbent telefonok hangja törte meg percenként az élet zajától elcsitult terem csendjét: mit tudunk, élsz-e még, valóban igaz a hír, valóban megtörtént? S mi bánatosan adtuk hírül a világnak hirtelen bekövetkezett halálod, végtelen szomorúságunk. Fél háromkor szeretett tanítványaid – kézilabdáslányaid - halálod tudatában is ott voltak a soronkövetkező edzésre várva: kisírt szemükből a fájdalom, a bánat a reményvesztettség súgárzott. A közben lefolytatott hivatalos formaságok bevégeztével pedig üresen maradt a terem, a földön hevert, az öltözőben maradt még utánad néhány tárgyi emlék: két kulcscsomó, egy mobiltelefon, egy karóra, egy nyaklánc, egy újság... Egy újság, melynek következő napi száma már fényképes halálhíredet közölte, mely egyben munkában megfáradt életed első méltatása volt.

Tegyük hát ezt meg most mi is néhány gondolatban összegezve elmúló földi léted súlyát, értelmét, itt koporsódnál, az elválás pillanatában. Mint barát és munkatárs, itt Zetelakán, csaknem négy évtizede, mintegy 38 éve ismertünk Téged. Több évtizedes munkád hatalmas műve, a zetelaki lánykézilabdasport az egymást követő generációk beérésének pillanatában többször is  a csúcsokra ért.

Elhivatott, áldozatos, céltudatos munkád, melyet a mindennapok folytonosságával végeztél – nem ismerve vasárnapot vagy ünnepnapot -  elhozták gyakran számodra, számunkra a megálmodott sikert és elismerést, mely szűkebb és tágabb pátriánkban egyaránt visszhangra talált, aranybetűs emlékként belevésődött az emberek tudatába. Megismertetted velünk a szívvel és lélekkel végzett munkát, a munka értelmét, a sikerekhez vezető út meredek lépcsőit, a győzelem áhítatát és örömét, a vereségek feletti bánkódást, a vereség méltósággal való elviselését, s az utolsó sípszó után a reményteli újrakezdést. Tudtad, tanítványaid tudatába, környezetedbe oltottad tanári, sportedzői hitvallásod: hogy a kitűzött célt csak a mindennapi verejtékes munkával, alázattal, szerénységgel, csak teljes odaadással –ahogy Zetelakán mondjuk – melléállással lehet elérni. Testnevelésóra, edzés, edzőmeccs, verseny, eredményhírdetés. Ez volt mindennapjaid munkájának folytonos, soha meg nem szakadó sora. Tántoríthatatlan erővel, öntudattal végezted azt a munkát melynek mérföldköveit eredmények, sikerek sokasága fémjelzi. Szaktudásoddal egy falu mellé álltál és egy falu állt melléd munkád végzésében. Faluvezetés, iskolavezetés, cégek, munkatársak, szülők és tanítványok, barátok és ismerősök. És az eredmények nem maradtak el. Éremeső, első, második, harmadik helyezések özöne határon innen és túl, ezek voltak munkád állomásai itt Zetelakán, szerte az országban, a nagyvilágban. Kitűnő, mindmáig gyümölcsöző kapcsolatod a székelyudvarhelyi Sportiskolával színtén szakavatott munkád eredményességét dícséri. Edzőtársaddal és barátoddal együtt nemzedékek sorát neveltétek ki és indítottátok el a sport szeretete, a szakmai profizmus útján. Itt szakadt meg hát egyik pillanatról a másikra egy életpálya mely sok dolgot megvalósított és még sokat ígért.

Kézilabdán túli világodból a testnevelőtanár, az osztályfőnök, a munkartárs és barát alakját szeretném kiemelni. Elsősorban a  tanítványairól gondoskodó tanárét, a társaság, a közösségszerető emberét. Még ezen a tavaszon is ott voltál iskolánk minden rendezvényén: a farsangi bálon, a névnapokon, a nyugdíjasbúcsúztatón, a Nőnapon, a Férfinapon, a színházi előadáson, a csemeteültetésen, a Láz-tetői kiránduláson. Szívedből mindnhová jutott egy darab, majd  csendben elfogyott, megállt. Betölthetetlen űrt hagyva maga után.

Emlék marad hát halkszavú humorod, őszinteséged, segítőkészséged, a világ dolgaiban való tájékozottságod, megannyi eltöltött közös óra.

Mindezt - munkád, emberi lényed méltatását -  néhány hónap múlva, ezév novemberében a nyugdíjasbúcsúztatódon kellet volna hogy elsoroljam az élő Tamás Zolinak, virágok forgatagában, baráti kézszorítások, jókívánságok özönében. A virágok itt vannak, de ezek sajnos az elmúlás virágai, s jókívánságunk ma egy utánad küldött sóhaj, egy érted elrebegett ima csupán.

Itt állunk hát a székelyudvarhelyi katolikus temetőben, a természet májusra készülő derűjében, orgonabomláskor, ahol a nemrég visszaérkező madarak fészekrakáshoz készülődnek. Állunk egy koporsó előtt, mely utolsó útjára indul. Utolsó útjára kisérünk egy tanárt, egy embert, akinek távolodó földi léte, emléke számunkra maradandó példa.

Búcsúztatóm végezetéül hangozzon el itt most egy néhány soros vers, melyet minap egy kisdiákunk, Lukács Rákhel írt és osztott meg egy közösségi oldalon:

              Fájdalmas búcsú Tamás Zoltán emlékére

Elment, többé nem jön vissza, de azért még mindig itt van,

Tizenkettőkor még tervezett, később már nehezen lélegzett.

Fájdalmas búcsú volt, rágondolni nehéz dolog,

Békében menj utolsó utadra, ne gondolj a mi fájdalmunkra.

Nyugodj hát békében kedves és szeretett tanárunk és barátunk, Tamás Zoltán megkezdett munkádat továbbvisszük, emlékedet megőrizzük.

Zetelaka, 2o14. április 27.